Shubot okozhat a mozgás?


Az egyik leggyakoribb félelem, amivel sorstársi körökben találkozom, az, hogy az intenzív testmozgás, a túlterhelés shubot, azaz hirtelen állapotrosszabbodást okoz.

Ez teljesen érthető, hiszen sokan még mindig azt hallják innen-onnan, hogy "vigyázni kell", "nem szabad túlerőltetni magad", vagy hogy a túl sok mozgás akár rosszabbodást is okozhat.
Ennek a tévhitnek van történelmi alapja: régebben valóban azt javasolták az SM-mel élőknek, hogy kíméljék magukat, kerüljék a megerőltetést, és lehetőleg ne sportoljanak intenzíven. Csakhogy azóta rengeteget fejlődött a tudomány, és mára sokkal többet tudunk az idegrendszerről és az SM működéséről.

A jelenlegi ismereteink alapján a megfelelően adagolt mozgás nem növeli a shub kialakulásának kockázatát.


De akkor miért érezzük néha úgy, mintha rosszabbodna az állapotunk a testmozgás hatására? 

Mert a mozgás - főleg ha túl sok vagy túl intenzív - átmenetileg felerősítheti a meglévő tüneteket. 

Egy kimerítő edzés után nehezebben mehet a járás, ügyetlenebb lehet a mozgásunk, vagy egyszerűen azt érezhetjük, mintha kicsit rosszabb lenne minden. Kétségtelen, hogy ez ijesztő tud lenni, de tudnunk kell, hogy ez az átmeneti tünetfokozódás nem ugyanaz, mint egy shub.

Jellemzően az áll a hátterében, hogy az SM-mel érintett idegrendszer átmenetileg rosszabbul működik hő, kifáradás vagy túlterhelés hatására. Vagyis sokszor nem maga a mozgás a valódi probléma, hanem annak a rossz adagolása!

Sokan, sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy ha van egy jobb napunk és végre több az energiánk, megpróbálunk bepótolni mindent - takarítás, kertészkedés, ügyintézés, edzés. Aztán másnap, vagy akár napokig csak pislogunk a kanapén a plafont bámulva - feltéve, hogy eljutunk odáig az ágytól.
Ez az úgynevezett boom–bust ciklus: amikor a "fellendülést" mindig egy "összeomlás" követi. Egyébként ez sok krónikus állapotban megfigyelhető, nem SM-specifikus jelenség.

Ha ezt a mintázatot nem ismerjük fel, könnyen hosszú távú problémává válhat, mert bár shubot nem okoz, mégis ronthat a funkcionális állapotunkon. Hiszen, ha újra és újra túlhajtjuk magunkat, majd utána napokig alig mozgunk, akkor romlik az állóképességünk, emiatt csökken a terhelhetőségünk és egyre hamarabb kifáradunk. Így kialakul egy ördögi kör, amiből nagyon nehéz kilépni.

De szerencsére van megoldás!

Persze nem az, hogy kerüljük a mozgást.
Hanem az, hogy megtanuljuk jól adagolni.

Sosem az számít igazán, hogy néha mennyit bírsz, hanem az, hogy mit tudsz rendszeresen csinálni!
Ez az igazi fejlődés alapja.

Én senki helyett nem tudok tornázni, de igyekszem a tudásom és a tapasztalataim megosztásával mindenkinek segíteni megtalálni a saját útját a hosszú távon fenntartható, rendszeres és valóban hatékony testmozgás felé.
Szerintem ennek az első lépése a saját testünk és a terhelhetőségi határaink megismerése.


Néhány témába vágó publikáció, ha továbbolvasnál:

1. Learmonth, Y. C., Herring, M. P., Russell, D. I., Pilutti, L. A., Day, S., Marck, C. H., Chan, B., Metse, A. P., & Motl, R. W. (2023). Safety of exercise training in multiple sclerosis: An updated systematic review and meta-analysis. Multiple Sclerosis Journal, 29(13), 1604–1631. https://doi.org/10.1177/13524585231204459

2. Proschinger, S., Kuhwand, P., Rademacher, A., Walzik, D., Warnke, C., Zimmer, P., & Joisten, N. (2022). Fitness, physical activity, and exercise in multiple sclerosis: A systematic review on current evidence for interactions with disease activity and progression. Journal of Neurology, 269(6), 2922–2940. https://doi.org/10.1007/s00415-021-10935-6

3. Terrim, S., Apostolos-Pereira, S. L., Santillan, T. I. V., Adoni, T., Callegaro, D., & Silva, G. D. (2025). Risk factors for relapses in multiple sclerosis beyond disease-modifying therapy: An umbrella review of systematic reviews and meta-analyses. Sclerosis, 3(4), Article 41. https://doi.org/10.3390/sclerosis3040041

4. Davis, S. L., Wilson, T. E., White, A. T., & Frohman, E. M. (2010). Thermoregulation in multiple sclerosis. Journal of Applied Physiology, 109(5), 1531–1537. https://doi.org/10.1152/japplphysiol.00460.2010