Tündérmese - a segítőkről

Bevallom, néha nehéz kitalálnom, miről is szóljon a következő bejegyzésem. Nem azért, mert nincs miről írnom, sokkal inkább, mert nem tudom eldönteni, hogy az élet dolgairól, a hivatásomról, vagy a betegségemről meséljek. Vajon mi lehet számotokra érdekes, érdemes az elolvasásra? Mi az, ami elgondolkodtat, megerősít, megnevettet, vagy épp kissé elszomorít, de mindenképpen ad valamit, amitől ha csak egy pillanatra is, de máshogy látod a világot? Aztán az élet mindig besegít, mert egyszercsak történik valami, aminek hatására kibugyog belőlem egy történet. Ma úgy adódott, hogy egyszerre mesélhetek mindenről - az életről, a szakmáról, az elhivatottságról és az SM-ről is.

A jó mesék alapkövetelménye, hogy mindig vannak benne segítők, akik a főhőst támogatják a céljának elérésében, gondoljunk csak a tündérekre, a repülő szőnyegre, vagy a táltosparipára. Én azt gondolom, hogy az élet is egy hatalmas mese, amiben mindenkinek megvan a saját története, melyek itt-ott összefonódnak, így fordulhat elő, hogy hol főhősök, hol segítők vagyunk (és néha bibircsókos banyák, vagy gonosz királyok, akik inkább gáncsoskodnak, és nehezítik a szereplők útját, de erről a mellékszálról ma biztosan nem szeretnék írni).

Vityillóka hercegkirálykisasszony roppant szerencsés helyzetben van, legalábbis a segítőit illetően mindenképpen el van kényeztetve, ugyanis Bodega hercegkirályfi és népes udvartartásuk támogatása mellett különleges segítőket is kapott maga mellé. Hiszem, hogy a rendszerben egyensúly van, ha nagyobb a feladat, komolyabb a segítség. A hozzám hasonló esetekben ugyanis a neurológus kezelőorvos mellé jár egy SM-nővér is, aki jól ismer - az összes vénáddal együtt, így pontosan tudja mikor, melyikbe, hogyan szúrjon, hogy még évek múlva is legyen legalább egy használható -, elérhető és segít, amikor szükség van rá, ha már ilyen jól telepakolt batyut kap a főhős a hátára. Tündérek ők mind, de elképesztően fárasztó százak tündérének lenni évtizedeken át, megállás nélkül. Így érthető, hogy néha előfordul, hogy úgy döntenek, kiszállnak a mókuskerékből és egy addig ismeretlen ösvényen folytatják tovább az útjukat. Ahogy arról a minap értesültem, ezt teszi az én SM-nővérem is, és voltaképpen ez a hír adta most az ihletet. Egyszerre ijesztő és izgalmas tapasztalat számomra, hogy milyen érzés, amikor a főhős mellől váratlanul kiírnak egy segítőt, akire még szükség lenne. A másik oldalon állva én is többször puffogtattam a frázist, miszerint senki sem pótolhatatlan, de innen nézve, első blikkre ez egyáltalán nem így tűnik.

Pontosan jól tudom, hogy milyen nehéz döntés feladni egy hivatást, de teljesen megértem és kívánom, hogy csodákkal és varázslatokkal teli kalandokban legyen része ezután, mert ha valakik megérdemlik, hogy egy tündérmese főszereplői legyenek, akkor azok a tündérek! Én pedig remélem, hogy lesz egy új segítőm, akivel legalább olyan jól megtaláljuk majd a közös hangot és a használható vénákat, mint vele.

A segítői oldalt sokkal jobban ismerem és sokkal inkább magaménak érzem, mint a segítségre szorulóét, hiszen kislánykoromtól mindig és mindenkiről gondoskodtam, így természetes volt, hogy hivatásomul is mások segítését választom, s tettem azt szívvel-lélekkel, amíg át nem írta a sors a lehetőségeimet. Bár többször éreztem az évek alatt, hogy elfogytam, kimerültem, belefáradtam, de egy-egy komolyabb kihívás, egy apró siker, egy mosoly, egy kedves gesztus új lendületet tudott adni, hogy folytassam. Aztán bő két éve átkerültem ebbe a másik mókuskerékbe, és hamar egyértelművé vált, hogy mindkettőt egyszerre képtelenség hajtani, legalábbis eleinte biztosan. Úgy tettem, mint a kis indián a mesében, leültem és megvártam, hogy utolérjen a lelkem, mert jól segíteni nem lehet kényszerből. Meg kellett várnom, hogy igazán vágyjak rá, hogy segíthessek, hogy képes legyek elhinni magamról, hogy a velem történtek ellenére tudok jól segíteni másoknak. Azt hiszem, betoppant a lelkem az ajtón és régi-új kalandokra csábít.

Szeretettel: H.